Hát, elérkeztünk ide is. Tudom, hogy rengeteget késtem, bocsánat, de van élet a blogoláson kívül is =)
Kicsit szégyellem magam, megint szabadkoznom kell, mert úgy érzem, hogy kissé összekapott lett a felvonás, de sajnos időhiányában tömörnek kellett lennem.
A történet folytatása, vagyis a második könyv már a küszöbön van, csak rajtatok múlik mikor olvashatjátok az első fejezetet.
Itt ugyanis, mivel ez az utolsó rész, legalább 40 komentárt szeretnék SZEPTEMBER 25-ig, azaz SZOMBATIG! xD
Igen! Jól látjátok, negyvenet!
Nem akarok paraszt lenni, de amíg nem lesz meg ez a szám, addig nem folytatom a történetet. És ha nem lesz meg, egyáltalán nem folytatom.... Nyugodtan utáljatok =D
Hát azt hiszem mást nem is fűznék hozzá.
Képek a felvonás végén!
(Ha valamiről még szeretnétek képet, akkor jelezzétek)
****
El fog venni... El fog venni...
Baszki! Alig húsz évesen férjhez megyek. Pedig már öt évesen azt mondogattam, hogy ötven évesen sem! És most mégis hozzá megyek Robert Pattinsonhoz.
Robhoz, aki még az esküvő előtt elmegy leforgatni egy filmet Mexikóban és Santa Barbaran.
Emlékszem, általánosban rengeteget beszélgettünk arról, ki milyen családot szeretne. Vagy szeretne-e egyáltalán. Néhány példán okulva, már akkor elhatároztam, hogy én bizony szingli maradok. Vagy legalábbis mellőzöm a papírformát.
Sosem gondoltam volna, hogy ez fog történni. Annyira... Ha ezt most tudná valamelyik régi osztálytársam, tuti képen röhögne.
És néha én is ezt szeretném. Ki röhögni saját magam. Mert az az igazság, hogy bármennyire is boldog vagyok a kislányommal és Robbal, úgy érzem mégis mellényúltam.
Várnom kellett volna. Ráért volna a házasság és a gyerekvállalás még vagy öt évet. Arról nem is beszélve, hogy a sorrend is így lett volna megfelelő...
De megbánni nem bántam meg, lehetetlenség lenne.
A csajok lánybúcsút akarnak, én nem. Mióta Mollie Sky megszületett, nem vonz annyira a vad buli gondolata. Na persze próbálja megúszni az ember, ha egy csapat örült, ijesztően mindenre elszánt tyúkkal lakik együtt...
Robtól kaptam egy csodálatos gyűrűt, ami mellesleg rohadt drágának is tűnik. Legalább be adhatom a zaciba ha meg kell húzni a nadrágszíjat. Mondjuk ezt szerelmem nem találta viccesnek. Pedig annak szántam.
Kicsit tartok viszont attól, hogy túl sok mindent fog viccesnek gondolni, mikor seggrészegen a legénybúcsúján, egy sztriptíz táncos mellei közé dugja a fejét.
Igen, számítok ilyesmire. Nem rózsaszín felhők közt élek, tisztában vagyok vele, milyen lehet egy legénybúcsú. Főleg Robert idióta, aberrált haverjait ismerve.
Egyetlen egy dolog van megtiltva, a szex! Azon kívül azt csinál amit akar. Végülis miért ne érezhetné jól magát az utolsó nőtlen estéjén?
Én viszont csendes relaxálással töltöm az időt. Fel kell készülnöm lelkiekben arra, amire soha nem akartam.
Rob már lassan egy hónapja lelépett arra a forgatásra, már nagyon kezdem hiányolni. Igazából teljesen üresek a napjaim nélküle. Az egyetlen kapaszkodót a kislányom jelenti.
Viszont holnap után haza jön, és végre elvégezhetjük az utolsó simításokat a szertartást illetően. Be kellett szervezni egy szimfonikus zenekart, annak ellenére, hogy mint minden mást, ezt is iszonyú túlzónak találtam. Na nem mintha sok beleszólásom lenne a dolgokba, még a ruhámat sem én választottam. Bár az is igaz, hogy eléggé rendhagyó a darab amit a lányok kinéztek.
Egy eredeti, gyönyörű Vivienne Westwood ruha, és egy cipő szintén tőle. A kedvenc tervezőm volt, mindig extrém göncöket alkotott. Imádtam! Bár ez most szolídabb volt.
-Kristen, gyere! El megyünk a Mangoliába! -szaladt fel Farrah a lépcsőn, és türelmetlenül topogni kezdett az ajtóban.
-Várj már egy kicsit! Még meg kell várnunk a bébicsőszt.
-Már itt van. -legyintett nővérem. És én ezt miért nem tudtam? Mindegy...
-Rendben, mindjárt megyek. -az ölemben Mollie-val sétáltam le az emeletről. Még adtam neki egy puszit, aztán Sarah kezébe adtam.
A Mangolia az egyik kedvenc éttermünk volt Hollywoodban. Gyakran jártunk oda, csak mi lányok, hogy ki eresszük a gőzt.
Mindannyian be pattantunk a range roverbe. Az úton végig kellemes zene szólt, és lehetőség szerint, a beszélgetést is kerülhettük.
Megérkezve a lefoglalt asztalunkhoz kísértek minket, majd rögtön fel is vették a rendelést. Csak valami könnyűt ettünk, leginkább ittunk, ami nem volt túl jó ötlet a vezetést illetően.
-Valakinek józannak kellene maradnia... -nyökögtem laposakat pislogva, mire a többiekkel együtt röhögőgörcs tört rám.
Hát, ha szabványos lánybúcsúm nem is lesz, ez mindenképp ellensúlyozza majd. Senki sem szólhat majd egy szót sem.
Végül aztán Ashley felvállalta a mártír szerepét, és józan maradt. De Sandy sem vitte túlzásba az ivást. Aubrey is jelen volt agyilag, tehát Farrah és én voltam igazán kiütve. Pont mint a régi szép időkben... Milyen nagyszerű is volt gondtalan tininek lenni. Aztán hirtelen fel kellett nőnöm, és most feleségül megyek a lányom apjához...
Bassza meg! Koravén lettem!
~~~~Két héttel később~~~~
Egész éjjel nem aludtam. Folyamatosan egy görcsben voltam, ugyanis ma férjhez megyek.
Hihetetlen módon, összehoztunk egy esküvőt nagyjából három hónap alatt.
Mondjuk azt nem értem mire ez a nagy sietség, de ki vagyok én, hogy beleszóljak? Végülis "csak" a menyasszony, vagy mi...
-Hé, jó reggelt! -jött be Rob az ajtón, Mollie-val a kezében. Arcán egy édes, boldog mosoly terült el, jó kedve pedig kis hercegnőnkre is átragadt.
-Jó reggelt! -köszöntem én is álmosan dörzsölgetve a szemem. Feltámaszkodtam az ágyban, egyből megéreztem a friss kávé és tojás illatát. A ruhám egy hatalmas zacskóval leborítva feküdt a hintaszékre terítve, s szinte kiáltott, hogy rajtam lehessen. Gyönyörű!
Gyorsan adtam egy puszit életem értelmeinek, majd a szó szerint bevágódtam a fürdőajtón, és azonnal neki láttam készülődni.
Vagyis inkább csak zuhanyozni, mert még a ruhát sem egyedül fogom felvenni. Egy pillanatra megállva hihetetlennek találtam Rob nyugalmát. Kevesebb mint tizenkét óra múlva házas ember lesz, de ő csak vigyorog mint a vadalma.
-Oké, kész! -sóhajtottam kilépve a fürdőszobából. Időt sem hagytam, hogy szerelmem megszólaljon, már el is tűntem a konyhába, hogy legurítsam a túlságosan is forró kávét. Miután leszőrtelenítettem a nyelőcsövem, vissza szaladtam a szobámba, és felkaptam egy maci nacit, meg egy atlétát, a vizes hajam miatt pedig egy sapkát is a fejembe húztam.
Felszedtem a kocsikulcsot, majd pár újabb gyors puszi után, már a kocsiban is ültem és ezerrel tepertem a fodrászhoz. A ruhámat és a többi szarságot Ashley a helyszínre szállította nekem.
Még az volt a szerencse, hogy a vendéglista teljesen az én döntésem volt. Nem hiányzik a pofavizit...
A kezem remegni kezdett, hirtelen a szunnyadó kétségeim is felszínre törtek. Egy pillanatig azt éreztem, hogy el akarok menekülni a picsába. Nem kell nekem házasság, meg hasonló szarok!
De aztán észhez tértem. Viszont iszonyú fáradt voltam. Hat és fél hét alatt dobtunk össze egy, az időhöz képest elég nagyszabású esküvőt. Ráadásul Rob az idő nagy részét valami forgatáson töltötte.
Kimerültem, s lassan kezdtem valami kötelesség félének tekinteni az esküvőt, amin jobb minél előbb túlesni, hogy aztán a nászutat végigalhassam.
De fáradtság ide vagy oda, semmiképp nem hátrálok meg. És most megyek, és végig ülök két szenvedéssel teli órát.
Nem szerettem fodrászhoz járni, mert gyakran előfordult, hogy véletlenül megszaladt az ollójuk... De szerencsére most szó sem volt vágásról. Festésről ellenben... Szőke leszek. Mondjuk ez komolyan nem hittem volna. Ha valaki azt mondja nekem, hogy egy hónap múlva szőkére festetem a hajam, tuti pofán röhögöm.
Nem volt épp a kedvenc hajszínem, túlzottan sok volt belőle, én meg nem szeretek tucat lenni.
De most mégis bevállaltam, végülis baj nem lehet belőle. Talán...
~~Másfél órával később~~
Festés kész, formázás és fixálás kész. Gyors volt, meg kell hagyni!
Gyorsan felhívtam Farrah-t.
-Minden rendben? -kérdeztem, közben a táskámban turkáltam a slusszkulcsért.
-Persze. Mollie kicsit sokat hadakozik a ruhával. Ez a gyerek tutira focizni fog ha felnő.
Nem akartam megszakítani a gondolatmenetét, inkább beültem a volán mögé, és ráadtam a gyújtást.
-Vigyázz a lányomra, majd még dumálunk. -hadartam, és egy éles kanyarral kifaraltam a parkolóból.
Ash a helyszínen vár Sandy-vel, Aubrey-val és Ruthival. Mindannyian ott öltözünk át, hogy segíthessünk egymásnak. De mielőtt oda indultam volna, el kellett ugranom a reptérre a családomért.
Istenemre mondom, fogalmam sincs miért nem jó nekik a taxi... Úgy szlalomoztam a kocsik közt mint egy igazi profi, bár kissé féltem, hogy a mai napot esküvő helyett a hűvösön töltöm, ezért lassítottam.
Megláttam anyámat a bejáratnál.
-Szia anya! -nyomtam puszit arcára, majd elvettem az egyik csomagját -Apáék? -néztem körbe, mert sehol nem láttam őket.
-Ingyen World of Warcraft figurákat adnak büfében a menü mellé -forgatta anyu szemeit, majd beült a hátsóülésre. Én a kocsinak támaszkodva idegesen dobogtam a lábammal, sőt, kis híján a fényezést is taccsra vágtam, mire végre megérkezett apám és a tesóim.
-Na végre! -puffogtam. Tudtam, hogy lehettem volna kedvesebb is, de ha miattuk kések az esküvőről, egyesével dugom fel a hátsójukba azokat a rohadt figurákat!
-Neked is szia kicsim... -ölelt meg apám, aztán Cameron és Taylor, majd végre begyömöszöltem őket a kocsiba, és padlógázzal nyomtam hazafelé.
Láttam a rémületet az arcukon.
-Nyugi, jó a gumi tapadása, és a fékek is most lettek cserélve.
Hazáig mindenki kussba volt, aztán betolattam a ház elé, de még a motort sem állítottam le.
-Na, jól van. Akkor... Sziasztok. -alig vártam, hogy kiszálljanak, és húzhassak végre a templomba.
Bár csak tizenöt perc az út odáig, mégis vagy egy órának tűnt odaérni.
Még le sem parkoltam a kocsit, már félig bent is voltam a templomban.
Mikor a benyitottam a hátsó bejáraton csak Ashley volt ott, de ő eléggé idegesen fújtatott.
-Bocs... -nyögtem, aztán már húztam is magammal a szemben lévő motelbe, ahol mi is el fogunk készülni. A ruhám már ott várt, ahogy a csokor és a többi szarság is.
Meglepődtem mikor fel kellett ráncigálnom a ruhám, mert elvileg méretre lett szabatva.
-Ez direkt szűk, hogy karcsúbbnak hass... -Ashley úgy nézett rám, mintha a világ legalapvetőbb dolgát nem tudtam volna.
-Jól van na...! -fintorogtam, majd hagytam, hogy kisajtolja belőlem a reggelimet.
A cipzárral is akadt némi probléma, be kellett hívni egy erős férfit az épület elől, hogy segítsen felhúzni.
Kezdtem nagyon idegbeteg lenni. Egyszerűen nem bírtam megérteni, miért nem tud legalább egy rohadt dolog simán menni!
-Khm... Ashley, a cipő... -doboltam csípőre tett kézzel, mezítláb a hideg padlón, merthogy a cipőm valahol útközben nyilván eltévedt.
Annyira ideges voltam! A létező összes értelemben. Kóvályogni kezdett a fejem, és lassan levegőt is nehezen szedtem. Izzadni kezdtem, és épp készült kitörni rajtam a sírás.
-Nem akarom... -nyöszörögtem, igazából csak magamnak, de Ash is meghallotta.
-Mit? -kérdezte a cipőmet keresve. Amikor nem válaszoltam, hirtelen leállt, és halálra révedten meredt rám.
-Ugye tutod, hogy nem teheted? -értettem mire gondol. Kristen Stewart nem teheti meg, hogy lelép az esküvőjéről, hogy aztán a szégyenbe temetkezve, örök száműzetésbe vonuljon egy lakatlan szigetre.
Nem voltam képes egyéb reakcióra, egy intenzív szempárbaj után barátnőmmel, egyszerűen kitört belőlem a sírás.
-Hé, nyugi szívem! -szorosan megölelt, majd ujjával letörölgette a könnyeim, nehogy baja essen a profi vakolatomnak. Utána a táskájába nyúlt, és egy kis üvegecskét vett elő belőle.
-Vegyél be egyet. -lökte elém a sötét üveget -Jáj, meg van a cipőd! -örvendezett közben, de én csak a bogyókra tudtam koncentrálni.
-Mi ez? -én magam sem tudom minek kérdeztem, hisz tudtam, de Ashley megerősített.
-Nyugtató. De nem kell aggódnod, nagyon enyhe, inkább csak olyan feszültség oldó... -tekintete a távolba meredt, mint aki erősen próbál emlékezni.
-Hát... Jól fog jönni. -rántottam meg vállam, majd bekaptam egy szemet.
Mire felvettem a cipőm, és a kezembe adták a csokrot, már éreztem is, hogy lassan felengedek.
Megkönnyebbülten léptem ki az ajtón. Gyakorlatilag inkognitóban kellett elsétálnom a puccos limuzinig, majd szinte be tuszkoltak rajta a testőrnek szánt gorillák.
Nem értettem mire ez a nagy elővigyázatosság. Végülis nem az elnök vagyok...
Képtelen voltam eldönteni, hogy az út a templomig túl rövid, vagy túl hosszú volt-e.... És azt sem, melyiket szerettem volna jobban. De aztán öt perc volt az út, még túlozva is.
A gyomrom összeugrott, és az agyam folyamatosan a lehetséges eltaknyoláson kattogott. Milyen ciki lenne már...
De nagy levegőt vettem (már amennyire a ruha megengedte), és kiléptem a vörös szőnyegre, amit a templom bejárata elé terítettek.
Hihetetlen, hogy el szállt a nap, és máris itt állok.
A hatalmas faragott faajtó, apró, gyönyörű fehér virágokkal volt teleaggatva.
Még el sem merülhettem teljesen a látványba, egy kart éreztem a derekam köré fonódni.
Apám volt az, egy büszke, s meghatott kifejezéssel arcán.
-Gyönyörű vagy kislányom! -mondta elégedetten, majd megfogta a kezem.
-Már el is kezdődött? -a leghülyébb kérdés volt, hisz ez az én esküvőm is, tudnom kéne mikor kezdődik.
-Hát, talán elképzelhető... -nevetett apám, majd szemebe nézve tette meg velem az első lépéseket a gyönyörű templom felé.
Még jó, hogy a cipőmnek pici volt a sarka...
Minél közelebb értünk a bejárathoz, annál inkább kezdett felengedni a gombóc a torkomban. Vagyis inkább csak átadta a helyét egy másik, jóleső gombócnak. A boldogság könnyei készültek kiserkenni szememből, de gyorsan kipislogtam őket, mielőtt bohócként kellene megjelennem.
-Boldog vagy kicsim? -kérdezte apu, két képéssek a küszöb előtt.
Csak rá néztem, mire elmosolyodott, és nyugtázta a nyilvánvalót. Hisz ennyire boldog csak a lányom születésénél voltam.
Hihetetlen mennyi kétség gyötört ma, és az elmúlt pár napban. Most meg itt lépkedek, hallom felcsendülni Wagner nászindulóját, és a boldogságtól legszívesebben szaladnék az oltárig.
Amint átléptem a küszöböt két apró kislány tipegett elém, kosárkákkal kezükben. Telis tele voltak virágszirmokkal, amiket el is kezdtek lassan széthinteni a mélyvörös szőnyegen. Előléptünk a függöny mögül, s az a sok ember felállt, és csodálattal néztek rám, ami hihetetlen jóérzés volt.
Rob szülei is itt voltak, akiket pár hónapja látogattunk meg, a testvérei, az én családom, barátok, és pár számomra nem annyira ismerős arc is.
De csak egy pillanatig pásztáztam a többieket, pár másodperc után csak egyetlen dologra tudtam fókuszálni, a vőlegényemre aki az oltár előtt vár rám.
Túl lassú volt a tempó, így kicsit gyorsabban kezdtem lépdelni, majdnem beelőztem a virágszóró kislányokat is, de nem érdekelt.
Aztán végre! Célba értem, s Rob azonnal megfogta a kezem, és szerelemittasan nézett szemembe.
-Káprázatos vagy! -suttogta, mosolyától elszédültem.
-Szóhoz sem jutok -mondtam aztán én is, célzatosan végigmérve öltözékét. Csak legyintett, mi pedig a pap felé fordultunk.
A szokásos "akarod-e" szöveg után, végre eljutottunk a csókig. Finom volt, gyengéd, de túl rövid. Viszont ekkor már tényleg kicsordult egy könnycsepp, amit Rob mosolyogva csókolt le arcomról.
-Az örökké valóságig együtt... Garantálom. -mondta, majd még egyszer megcsókolt, s az emberek hangosan tapsolni kezdtek. Szerelmem megragadta a kezem, de a szívem még mindig ezres fordulatszámon verdesett, így nehezemre esett futni.
Amint kiléptünk a kapun, jött a szokásos rizs-eső, az ölelések, puszik és gratulációk egész, végeérhetetlen sorozata, majd beszálltunk a limoba, és lassan egymásra fordítottuk tekintetünket.
Rob szeme tele volt sokat sejtető, kecsegtető dolgokkal; az enyém pedig valószínűleg hatalmas boldogsággal, vággyal...
Hosszú és forró csókban forrtunk össze, majd Rob ajkaimba suttogta:
-Ugye bugyit nem vettél... -egy pillanatra elöntöttem arcomat a pír. Majd megnyaltam szám, s újra az övéire tapasztottam.
-Nézz utána... -mosolyogtam, majd tovább téptük egymás csókoktól duzzadt ajkait.
A ruha miatt sajnos ott helyben többre nem voltunk képesek, de a limuzinba már be voltak készítve a csomagjaink.
Nem választottunk célt a nászútra, úgy döntöttünk, hogy arra a gépre szállunk fel, aminek s nevét legelőször meglátjuk a reptéren.
Ez a gép pedig Japánba ment.
Wow, hát nem lesz semmi, az biztos! Már előre imádtam. Spontaneitás és szex kifulladásig. Ezek vagyunk mi, és nem hinném, hogy ez változna.
Megvettük a jegyeket, majd még egyszer végig pásztáztam szememmel a napfényes L.A.-t, mielőtt az egyik legőrültebb országba indulnék három hétre.
Viszont Mollie-t nem szívesen hagytam itthon. Csak az vigasztalt, hogy anyu és a lányok vele lesznek és vigyáznak rá.
Miután helyreállítottam a lelki békém, máris inkább a nászéjszaka körül pörögtek a gondolataim.
Reméltem, hogy nem a hagyományos földön fekvős ágyat kapjuk Japánban, hanem egy tisztességes, hatalmas franciaágyat, amit majd szanaszét téphetünk, pont ahogy egymást...
Azt hiszem ha az életem továbbra is így, vagy hasonlóan alakul, nem lesz okom panaszra.
Bármit kibírok, ha Rob és a lányom velem lesznek.
Hosszú, egész életen át tartó boldog családi élet.
Igen! Szinte biztos vagyok benne...
The End
Baszki! Alig húsz évesen férjhez megyek. Pedig már öt évesen azt mondogattam, hogy ötven évesen sem! És most mégis hozzá megyek Robert Pattinsonhoz.
Robhoz, aki még az esküvő előtt elmegy leforgatni egy filmet Mexikóban és Santa Barbaran.
Emlékszem, általánosban rengeteget beszélgettünk arról, ki milyen családot szeretne. Vagy szeretne-e egyáltalán. Néhány példán okulva, már akkor elhatároztam, hogy én bizony szingli maradok. Vagy legalábbis mellőzöm a papírformát.
Sosem gondoltam volna, hogy ez fog történni. Annyira... Ha ezt most tudná valamelyik régi osztálytársam, tuti képen röhögne.
És néha én is ezt szeretném. Ki röhögni saját magam. Mert az az igazság, hogy bármennyire is boldog vagyok a kislányommal és Robbal, úgy érzem mégis mellényúltam.
Várnom kellett volna. Ráért volna a házasság és a gyerekvállalás még vagy öt évet. Arról nem is beszélve, hogy a sorrend is így lett volna megfelelő...
De megbánni nem bántam meg, lehetetlenség lenne.
A csajok lánybúcsút akarnak, én nem. Mióta Mollie Sky megszületett, nem vonz annyira a vad buli gondolata. Na persze próbálja megúszni az ember, ha egy csapat örült, ijesztően mindenre elszánt tyúkkal lakik együtt...
Robtól kaptam egy csodálatos gyűrűt, ami mellesleg rohadt drágának is tűnik. Legalább be adhatom a zaciba ha meg kell húzni a nadrágszíjat. Mondjuk ezt szerelmem nem találta viccesnek. Pedig annak szántam.
Kicsit tartok viszont attól, hogy túl sok mindent fog viccesnek gondolni, mikor seggrészegen a legénybúcsúján, egy sztriptíz táncos mellei közé dugja a fejét.
Igen, számítok ilyesmire. Nem rózsaszín felhők közt élek, tisztában vagyok vele, milyen lehet egy legénybúcsú. Főleg Robert idióta, aberrált haverjait ismerve.
Egyetlen egy dolog van megtiltva, a szex! Azon kívül azt csinál amit akar. Végülis miért ne érezhetné jól magát az utolsó nőtlen estéjén?
Én viszont csendes relaxálással töltöm az időt. Fel kell készülnöm lelkiekben arra, amire soha nem akartam.
Rob már lassan egy hónapja lelépett arra a forgatásra, már nagyon kezdem hiányolni. Igazából teljesen üresek a napjaim nélküle. Az egyetlen kapaszkodót a kislányom jelenti.
Viszont holnap után haza jön, és végre elvégezhetjük az utolsó simításokat a szertartást illetően. Be kellett szervezni egy szimfonikus zenekart, annak ellenére, hogy mint minden mást, ezt is iszonyú túlzónak találtam. Na nem mintha sok beleszólásom lenne a dolgokba, még a ruhámat sem én választottam. Bár az is igaz, hogy eléggé rendhagyó a darab amit a lányok kinéztek.
Egy eredeti, gyönyörű Vivienne Westwood ruha, és egy cipő szintén tőle. A kedvenc tervezőm volt, mindig extrém göncöket alkotott. Imádtam! Bár ez most szolídabb volt.
-Kristen, gyere! El megyünk a Mangoliába! -szaladt fel Farrah a lépcsőn, és türelmetlenül topogni kezdett az ajtóban.
-Várj már egy kicsit! Még meg kell várnunk a bébicsőszt.
-Már itt van. -legyintett nővérem. És én ezt miért nem tudtam? Mindegy...
-Rendben, mindjárt megyek. -az ölemben Mollie-val sétáltam le az emeletről. Még adtam neki egy puszit, aztán Sarah kezébe adtam.
A Mangolia az egyik kedvenc éttermünk volt Hollywoodban. Gyakran jártunk oda, csak mi lányok, hogy ki eresszük a gőzt.
Mindannyian be pattantunk a range roverbe. Az úton végig kellemes zene szólt, és lehetőség szerint, a beszélgetést is kerülhettük.
Megérkezve a lefoglalt asztalunkhoz kísértek minket, majd rögtön fel is vették a rendelést. Csak valami könnyűt ettünk, leginkább ittunk, ami nem volt túl jó ötlet a vezetést illetően.
-Valakinek józannak kellene maradnia... -nyökögtem laposakat pislogva, mire a többiekkel együtt röhögőgörcs tört rám.
Hát, ha szabványos lánybúcsúm nem is lesz, ez mindenképp ellensúlyozza majd. Senki sem szólhat majd egy szót sem.
Végül aztán Ashley felvállalta a mártír szerepét, és józan maradt. De Sandy sem vitte túlzásba az ivást. Aubrey is jelen volt agyilag, tehát Farrah és én voltam igazán kiütve. Pont mint a régi szép időkben... Milyen nagyszerű is volt gondtalan tininek lenni. Aztán hirtelen fel kellett nőnöm, és most feleségül megyek a lányom apjához...
Bassza meg! Koravén lettem!
~~~~Két héttel később~~~~
Egész éjjel nem aludtam. Folyamatosan egy görcsben voltam, ugyanis ma férjhez megyek.
Hihetetlen módon, összehoztunk egy esküvőt nagyjából három hónap alatt.
Mondjuk azt nem értem mire ez a nagy sietség, de ki vagyok én, hogy beleszóljak? Végülis "csak" a menyasszony, vagy mi...
-Hé, jó reggelt! -jött be Rob az ajtón, Mollie-val a kezében. Arcán egy édes, boldog mosoly terült el, jó kedve pedig kis hercegnőnkre is átragadt.
-Jó reggelt! -köszöntem én is álmosan dörzsölgetve a szemem. Feltámaszkodtam az ágyban, egyből megéreztem a friss kávé és tojás illatát. A ruhám egy hatalmas zacskóval leborítva feküdt a hintaszékre terítve, s szinte kiáltott, hogy rajtam lehessen. Gyönyörű!
Gyorsan adtam egy puszit életem értelmeinek, majd a szó szerint bevágódtam a fürdőajtón, és azonnal neki láttam készülődni.
Vagyis inkább csak zuhanyozni, mert még a ruhát sem egyedül fogom felvenni. Egy pillanatra megállva hihetetlennek találtam Rob nyugalmát. Kevesebb mint tizenkét óra múlva házas ember lesz, de ő csak vigyorog mint a vadalma.
-Oké, kész! -sóhajtottam kilépve a fürdőszobából. Időt sem hagytam, hogy szerelmem megszólaljon, már el is tűntem a konyhába, hogy legurítsam a túlságosan is forró kávét. Miután leszőrtelenítettem a nyelőcsövem, vissza szaladtam a szobámba, és felkaptam egy maci nacit, meg egy atlétát, a vizes hajam miatt pedig egy sapkát is a fejembe húztam.
Felszedtem a kocsikulcsot, majd pár újabb gyors puszi után, már a kocsiban is ültem és ezerrel tepertem a fodrászhoz. A ruhámat és a többi szarságot Ashley a helyszínre szállította nekem.
Még az volt a szerencse, hogy a vendéglista teljesen az én döntésem volt. Nem hiányzik a pofavizit...
A kezem remegni kezdett, hirtelen a szunnyadó kétségeim is felszínre törtek. Egy pillanatig azt éreztem, hogy el akarok menekülni a picsába. Nem kell nekem házasság, meg hasonló szarok!
De aztán észhez tértem. Viszont iszonyú fáradt voltam. Hat és fél hét alatt dobtunk össze egy, az időhöz képest elég nagyszabású esküvőt. Ráadásul Rob az idő nagy részét valami forgatáson töltötte.
Kimerültem, s lassan kezdtem valami kötelesség félének tekinteni az esküvőt, amin jobb minél előbb túlesni, hogy aztán a nászutat végigalhassam.
De fáradtság ide vagy oda, semmiképp nem hátrálok meg. És most megyek, és végig ülök két szenvedéssel teli órát.
Nem szerettem fodrászhoz járni, mert gyakran előfordult, hogy véletlenül megszaladt az ollójuk... De szerencsére most szó sem volt vágásról. Festésről ellenben... Szőke leszek. Mondjuk ez komolyan nem hittem volna. Ha valaki azt mondja nekem, hogy egy hónap múlva szőkére festetem a hajam, tuti pofán röhögöm.
Nem volt épp a kedvenc hajszínem, túlzottan sok volt belőle, én meg nem szeretek tucat lenni.
De most mégis bevállaltam, végülis baj nem lehet belőle. Talán...
~~Másfél órával később~~
Festés kész, formázás és fixálás kész. Gyors volt, meg kell hagyni!
Gyorsan felhívtam Farrah-t.
-Minden rendben? -kérdeztem, közben a táskámban turkáltam a slusszkulcsért.
-Persze. Mollie kicsit sokat hadakozik a ruhával. Ez a gyerek tutira focizni fog ha felnő.
Nem akartam megszakítani a gondolatmenetét, inkább beültem a volán mögé, és ráadtam a gyújtást.
-Vigyázz a lányomra, majd még dumálunk. -hadartam, és egy éles kanyarral kifaraltam a parkolóból.
Ash a helyszínen vár Sandy-vel, Aubrey-val és Ruthival. Mindannyian ott öltözünk át, hogy segíthessünk egymásnak. De mielőtt oda indultam volna, el kellett ugranom a reptérre a családomért.
Istenemre mondom, fogalmam sincs miért nem jó nekik a taxi... Úgy szlalomoztam a kocsik közt mint egy igazi profi, bár kissé féltem, hogy a mai napot esküvő helyett a hűvösön töltöm, ezért lassítottam.
Megláttam anyámat a bejáratnál.
-Szia anya! -nyomtam puszit arcára, majd elvettem az egyik csomagját -Apáék? -néztem körbe, mert sehol nem láttam őket.
-Ingyen World of Warcraft figurákat adnak büfében a menü mellé -forgatta anyu szemeit, majd beült a hátsóülésre. Én a kocsinak támaszkodva idegesen dobogtam a lábammal, sőt, kis híján a fényezést is taccsra vágtam, mire végre megérkezett apám és a tesóim.
-Na végre! -puffogtam. Tudtam, hogy lehettem volna kedvesebb is, de ha miattuk kések az esküvőről, egyesével dugom fel a hátsójukba azokat a rohadt figurákat!
-Neked is szia kicsim... -ölelt meg apám, aztán Cameron és Taylor, majd végre begyömöszöltem őket a kocsiba, és padlógázzal nyomtam hazafelé.
Láttam a rémületet az arcukon.
-Nyugi, jó a gumi tapadása, és a fékek is most lettek cserélve.
Hazáig mindenki kussba volt, aztán betolattam a ház elé, de még a motort sem állítottam le.
-Na, jól van. Akkor... Sziasztok. -alig vártam, hogy kiszálljanak, és húzhassak végre a templomba.
Bár csak tizenöt perc az út odáig, mégis vagy egy órának tűnt odaérni.
Még le sem parkoltam a kocsit, már félig bent is voltam a templomban.
Mikor a benyitottam a hátsó bejáraton csak Ashley volt ott, de ő eléggé idegesen fújtatott.
-Bocs... -nyögtem, aztán már húztam is magammal a szemben lévő motelbe, ahol mi is el fogunk készülni. A ruhám már ott várt, ahogy a csokor és a többi szarság is.
Meglepődtem mikor fel kellett ráncigálnom a ruhám, mert elvileg méretre lett szabatva.
-Ez direkt szűk, hogy karcsúbbnak hass... -Ashley úgy nézett rám, mintha a világ legalapvetőbb dolgát nem tudtam volna.
-Jól van na...! -fintorogtam, majd hagytam, hogy kisajtolja belőlem a reggelimet.
A cipzárral is akadt némi probléma, be kellett hívni egy erős férfit az épület elől, hogy segítsen felhúzni.
Kezdtem nagyon idegbeteg lenni. Egyszerűen nem bírtam megérteni, miért nem tud legalább egy rohadt dolog simán menni!
-Khm... Ashley, a cipő... -doboltam csípőre tett kézzel, mezítláb a hideg padlón, merthogy a cipőm valahol útközben nyilván eltévedt.
Annyira ideges voltam! A létező összes értelemben. Kóvályogni kezdett a fejem, és lassan levegőt is nehezen szedtem. Izzadni kezdtem, és épp készült kitörni rajtam a sírás.
-Nem akarom... -nyöszörögtem, igazából csak magamnak, de Ash is meghallotta.
-Mit? -kérdezte a cipőmet keresve. Amikor nem válaszoltam, hirtelen leállt, és halálra révedten meredt rám.
-Ugye tutod, hogy nem teheted? -értettem mire gondol. Kristen Stewart nem teheti meg, hogy lelép az esküvőjéről, hogy aztán a szégyenbe temetkezve, örök száműzetésbe vonuljon egy lakatlan szigetre.
Nem voltam képes egyéb reakcióra, egy intenzív szempárbaj után barátnőmmel, egyszerűen kitört belőlem a sírás.
-Hé, nyugi szívem! -szorosan megölelt, majd ujjával letörölgette a könnyeim, nehogy baja essen a profi vakolatomnak. Utána a táskájába nyúlt, és egy kis üvegecskét vett elő belőle.
-Vegyél be egyet. -lökte elém a sötét üveget -Jáj, meg van a cipőd! -örvendezett közben, de én csak a bogyókra tudtam koncentrálni.
-Mi ez? -én magam sem tudom minek kérdeztem, hisz tudtam, de Ashley megerősített.
-Nyugtató. De nem kell aggódnod, nagyon enyhe, inkább csak olyan feszültség oldó... -tekintete a távolba meredt, mint aki erősen próbál emlékezni.
-Hát... Jól fog jönni. -rántottam meg vállam, majd bekaptam egy szemet.
Mire felvettem a cipőm, és a kezembe adták a csokrot, már éreztem is, hogy lassan felengedek.
Megkönnyebbülten léptem ki az ajtón. Gyakorlatilag inkognitóban kellett elsétálnom a puccos limuzinig, majd szinte be tuszkoltak rajta a testőrnek szánt gorillák.
Nem értettem mire ez a nagy elővigyázatosság. Végülis nem az elnök vagyok...
Képtelen voltam eldönteni, hogy az út a templomig túl rövid, vagy túl hosszú volt-e.... És azt sem, melyiket szerettem volna jobban. De aztán öt perc volt az út, még túlozva is.
A gyomrom összeugrott, és az agyam folyamatosan a lehetséges eltaknyoláson kattogott. Milyen ciki lenne már...
De nagy levegőt vettem (már amennyire a ruha megengedte), és kiléptem a vörös szőnyegre, amit a templom bejárata elé terítettek.
Hihetetlen, hogy el szállt a nap, és máris itt állok.
A hatalmas faragott faajtó, apró, gyönyörű fehér virágokkal volt teleaggatva.
Még el sem merülhettem teljesen a látványba, egy kart éreztem a derekam köré fonódni.
Apám volt az, egy büszke, s meghatott kifejezéssel arcán.
-Gyönyörű vagy kislányom! -mondta elégedetten, majd megfogta a kezem.
-Már el is kezdődött? -a leghülyébb kérdés volt, hisz ez az én esküvőm is, tudnom kéne mikor kezdődik.
-Hát, talán elképzelhető... -nevetett apám, majd szemebe nézve tette meg velem az első lépéseket a gyönyörű templom felé.
Még jó, hogy a cipőmnek pici volt a sarka...
Minél közelebb értünk a bejárathoz, annál inkább kezdett felengedni a gombóc a torkomban. Vagyis inkább csak átadta a helyét egy másik, jóleső gombócnak. A boldogság könnyei készültek kiserkenni szememből, de gyorsan kipislogtam őket, mielőtt bohócként kellene megjelennem.
-Boldog vagy kicsim? -kérdezte apu, két képéssek a küszöb előtt.
Csak rá néztem, mire elmosolyodott, és nyugtázta a nyilvánvalót. Hisz ennyire boldog csak a lányom születésénél voltam.
Hihetetlen mennyi kétség gyötört ma, és az elmúlt pár napban. Most meg itt lépkedek, hallom felcsendülni Wagner nászindulóját, és a boldogságtól legszívesebben szaladnék az oltárig.
Amint átléptem a küszöböt két apró kislány tipegett elém, kosárkákkal kezükben. Telis tele voltak virágszirmokkal, amiket el is kezdtek lassan széthinteni a mélyvörös szőnyegen. Előléptünk a függöny mögül, s az a sok ember felállt, és csodálattal néztek rám, ami hihetetlen jóérzés volt.
Rob szülei is itt voltak, akiket pár hónapja látogattunk meg, a testvérei, az én családom, barátok, és pár számomra nem annyira ismerős arc is.
De csak egy pillanatig pásztáztam a többieket, pár másodperc után csak egyetlen dologra tudtam fókuszálni, a vőlegényemre aki az oltár előtt vár rám.
Túl lassú volt a tempó, így kicsit gyorsabban kezdtem lépdelni, majdnem beelőztem a virágszóró kislányokat is, de nem érdekelt.
Aztán végre! Célba értem, s Rob azonnal megfogta a kezem, és szerelemittasan nézett szemembe.
-Káprázatos vagy! -suttogta, mosolyától elszédültem.
-Szóhoz sem jutok -mondtam aztán én is, célzatosan végigmérve öltözékét. Csak legyintett, mi pedig a pap felé fordultunk.
A szokásos "akarod-e" szöveg után, végre eljutottunk a csókig. Finom volt, gyengéd, de túl rövid. Viszont ekkor már tényleg kicsordult egy könnycsepp, amit Rob mosolyogva csókolt le arcomról.
-Az örökké valóságig együtt... Garantálom. -mondta, majd még egyszer megcsókolt, s az emberek hangosan tapsolni kezdtek. Szerelmem megragadta a kezem, de a szívem még mindig ezres fordulatszámon verdesett, így nehezemre esett futni.
Amint kiléptünk a kapun, jött a szokásos rizs-eső, az ölelések, puszik és gratulációk egész, végeérhetetlen sorozata, majd beszálltunk a limoba, és lassan egymásra fordítottuk tekintetünket.
Rob szeme tele volt sokat sejtető, kecsegtető dolgokkal; az enyém pedig valószínűleg hatalmas boldogsággal, vággyal...
Hosszú és forró csókban forrtunk össze, majd Rob ajkaimba suttogta:
-Ugye bugyit nem vettél... -egy pillanatra elöntöttem arcomat a pír. Majd megnyaltam szám, s újra az övéire tapasztottam.
-Nézz utána... -mosolyogtam, majd tovább téptük egymás csókoktól duzzadt ajkait.
A ruha miatt sajnos ott helyben többre nem voltunk képesek, de a limuzinba már be voltak készítve a csomagjaink.
Nem választottunk célt a nászútra, úgy döntöttünk, hogy arra a gépre szállunk fel, aminek s nevét legelőször meglátjuk a reptéren.
Ez a gép pedig Japánba ment.
Wow, hát nem lesz semmi, az biztos! Már előre imádtam. Spontaneitás és szex kifulladásig. Ezek vagyunk mi, és nem hinném, hogy ez változna.
Megvettük a jegyeket, majd még egyszer végig pásztáztam szememmel a napfényes L.A.-t, mielőtt az egyik legőrültebb országba indulnék három hétre.
Viszont Mollie-t nem szívesen hagytam itthon. Csak az vigasztalt, hogy anyu és a lányok vele lesznek és vigyáznak rá.
Miután helyreállítottam a lelki békém, máris inkább a nászéjszaka körül pörögtek a gondolataim.
Reméltem, hogy nem a hagyományos földön fekvős ágyat kapjuk Japánban, hanem egy tisztességes, hatalmas franciaágyat, amit majd szanaszét téphetünk, pont ahogy egymást...
Azt hiszem ha az életem továbbra is így, vagy hasonlóan alakul, nem lesz okom panaszra.
Bármit kibírok, ha Rob és a lányom velem lesznek.
Hosszú, egész életen át tartó boldog családi élet.
Igen! Szinte biztos vagyok benne...
The End
Kattints a nagyításért!!! |