Új kép Mollie Sky-ról =)

Ki tettem oldalra a kicsi Mollie képét =)

Hát nem iszonyúan édes?? *-*

53. felvonás

Meg is hoztam. Azért csempésztem bele egy kis "khm" részt =)

Csak finoman.... xP

15 komment!

Ma haza engednek. Csöpp kislányom végül februárban jött világra.
Mindössze 2400 grammal, és 43 cm-el. De él és egészséges.
Lassan összepakoltam a cuccaim, és nehéz szívvel vettem búcsút Mollie-tól. Belecsókoltam apró, puha tenyerébe, majd egy utolsó percet megengedve magunknak, a karjaimba vettem. Bár ne tettem volna. Ahogy finom kis teste az enyémhez simult, és hallhattam ahogy lélegzik és ver a szíve, legszívesebben egész életemben így maradtam volna.
De sajnos nem lehetett. Felülkerekedtem kitörni készülő érzelmeimen, és vissza fektettem a babámat a helyére. Aztán jött is a nővér, és visszatolta a többi baba közé.
Megfogtam a táskám, és lassan, nehéz szívvel lépkedtem az ajtó felé Rob már ott várt rám. El vette a pakkot, majd egy édes, vigasztaló csókot követően a kijárat felé terelgetett.
-Annyira fog hiányozni! Sőt, már most őrülten hiányzik! -sopánkodtam szerelmemnek, aki megpuszilta fejem búbját, és érzelemmel teli hangon válaszolt.
-Nekem is kicsim. Nagyon. -a parkolóban álló kocsi felé lépkedtünk, közben kezem akaratlanul is kissé még nagy, de fájóan üres hasamra tévedt.
-Hé, Kris, csak pár nap. Hétvégére már otthon lesz velünk. Ne légy szomorú. -szorított magához, én pedig a gombóccal küszködve torkomban, öleltem őt viszont.
Eleredt az eső, s miközben kibámultam az ablakon, a lágy dallamos zenét hallgattam a rádióban. Az az igazság, hogy rendkívül fáradt voltam. De nem voltam biztos benne, hogy tudnék pihenni. Pedig muszáj lesz, hisz ha haza visszük a kicsi Mollie-t, nem sok időm lesz a sziesztára.
Annyira jó, hogy olyan sok lánnyal lakom egy házban! Nélkülük nem menne. Főleg Brey nélkül.
Merengéseim közben éreztem Rob kezét combomra simulni. Rá pillantottam, ő pedig bátorítóan mosolygott rám.
-Figyelj csak Rob. Arra gondoltam, most, hogy meg van a baba, talán... jobb lenne, ha együtt élnénk.
Rob döbbenten emelte rám tekintetét. Tudom, hogy nem akarja a lakását ott hagyni, én viszont szintét nem fogok elköltözni otthonról.
-Ne... Bocs, nem mondtam semmit. -sóhajtva dőltem vissza az ülésre, de Rob végül mégis megszólalt.
-Azt hiszem, hogy... Egész jó ötlet. Próbáljuk ki, hogy működne. És szívesen vállalom, hogy beköltözzek egy olyan házba, ahol rajtam kívül mindenki lány. -itt elfintorodott, amin mosolyognom kellett.
Próbáltam pozitívan tekinteni a dolgokra.
A szülés nagyon megviselt, nem is annyira fizikailag, mint lelkileg. Úgy éreztem kudarcot vallottam. Hogy még arra sem vagyok képes, hogy rendesen kihordjak egy gyermeket. Hogy a személy akiért az életemet is gondolkodás nélkül odaadnám, az én hibámból nem lesz egészséges. Utáltam magam.
De most már sokkal nyugodtabb vagyok. Persze teljesen csak akkor lesz béke a lelkemben, ha haza hozhattam a kincsemet.
Időközben hazaérkeztünk, odabent a lányok már felkészültek, hogy fogadjanak.
-Szia Kristen! -köszöntek egyszerre. Annyira aranyos volt tőlük, ez a rengeteg segítség, és a támogatásuk...
Sütöttek egy rakat süteményt, és a házat is lufikkal tömték meg.
-A nagyobbik bulit a kis Mollie hazaérkezésére tartogatjuk ám. -mosolygott Farrah, majd szorosan megölelt.
-Szeretlek húgi. -suttogta fülembe.
-Én is téged. -az én drága nővérkém...
-Most pedig igyunk!! -törte meg a csendet Sandy. Milyen furcsán sokat van itt mostanság...
-Ja, és Sandy pár hónapig itt fog lakni. -tette hozzá Farrah, én meg igazából meg sem lepődtem.
-Hol?
-Az én szobámban. -tartotta fel kezét Ashley.
-Aztán csak semmi rosszalkodás... -vihorásztam, de Ash nem vette a dolgot. Nyilván nem tudja mi a helyzet.
Ahogy Robot néztem, ő sem örült Sandynek, de csak nem gondolja, hogy miután anya lettem, majd megint összefekszem Sandyvel...
Most már szeretném megőrizni azt a törékeny békét, ami köztünk van. Szükségem van rá, és a kislányának is.
Le pakoltam a cuccaim, és a gyümölcslében tocsogó partiba vetettük magunkat.

~~~~~~~~~~ 6 nappal később~~~~~~~~~~

Meg sem kellett szólalnia az ébresztőnek, már reggel hatkor kint voltam az ágyból.
Le viharzottam a lépcsőn, majd miközben a reggeli müzlim tömtem pofikámba, felhívtam szerelmemet, hogy készüljön, mert indulni kéne.
De úgy tűnt az izgalom miatt túl hangosra sikeredett a beszélgetésünk, ugyanis Farrah és Ruthi álmos feje bukkant fel a konyhában.
-Legközelebb használj hangtompítót... -nyöszörgött.
-Neked is jó reggelt, Farrah. -gúnyolódtam vele. De meg sem hallotta, csak kábán a kávés kannához csoszogott.
-Szia Ruthi, müzlit?
-Kérek... -válasza inkább fáradt suttogás volt. -Csinos a hajad. Még mindig egyenes. Bocs, hogy felkeltettelek titeket, de nagyon izgatott vagyok. Ma hozom haza Mollie-t.
-Há! De jó! Jaj, Kristen, ugye megfoghatom majd? -nézett rám boci szemekkel Ruthi.
-Persze. Kis segítséggel. Tudod ő nagyon törékeny.
Megreggeliztünk, aztán Rob is megérkezett. Felmentünk a szobámba, ő pedig türelmetlenül csókolni kezdett.
Olyan forró és pezsdítő volt. Legszívesebben azonnal szétraktam volna a lábaim, de sajnos sietnünk kellett.
-Hm, mi ez? -kérdezte Rob, mikor kihúzta kezét a pólóm alól.
-Anyatej butus. Ne lepődj meg, az orvos szerint szexuális izgalom hatására is megindulhat.
-Óh, valóban...? -kérdezte perzselően suttogva.
Feltolta a pólómat, majd lágyan csókolgatta végig duzzadt melleimet, majd nyelvével forró mintákat égetett bőrömbe. Iszonyúan felizgultam.
Aztán nyelve hegyével megnyalta mellbimbómat. Erre már felnyögtem, és türelmetlenül lökdöstem az ágy felé.
Tudtam, hogy sajnos olyan istenes dugásra most nincs lehetőségünk, de azért mással is lehet örömet okozni...
Le cibáltam ruháit, majd az enyémeket is ledobtam. Felhevült ágyékom, hasán nyugvó kemény férfiasságára helyeztem, majd ringatni kezdtem csípőm, és forrón csókoltam őt.
Morgásai a lehetetlenségig izgattak. Lefelé kezdtem behinteni csókokkal testét, majd megragadtam szerszámát, és finoman szopogatni kezdtem csúcsát. Körmeim felkúsztak hasán, édes csíkokat hagyva ezzel bőrén, majd elnyeltem izgató szervét.
Mikor egy utolsó vad morgással és forrón lövellő magjával tudomásomra adta,  hogy elélvezett, szinte automatikusan ültem volna bele, de kapcsolt, és inkább hasán ringattam fenekem. Ekkor megfordított, majd fülem kezdte finoman harapdálni, aztán nyelvét végighúzta államon, és ajkaimon. Vad és szenvedélyes csókot kaptam, majd tovább haladt nyakam bőrén. Nyelve égette bőröm minden négyzetcentijét.
Majd újra melleim csókolgatta, és mellbimbóimat is fájdalmasan keményre kényeztette.
Testem végig nyalta mellkasomtól a hasam aljáig, majd apró csókokra váltott át.
Bár fékevesztett tűz perzselt ha szemébe néztem, mégis finoman és megfontoltan kezdett nyalni.
De nem volt elég. Még szélesebbre tártam szét combjaim, és még jobban szorítottam lüktető ágyékom ajkaihoz.
Egy kis masszázsolaj segítségével, finoman belém vezette egyik ujját. Kéjes nyöszörgésem egyáltalán nem volt visszafogott. Élvezni akartam, méghozzá Rob által. Csak ő kellett.
És amit a nyelvével tud művelni... Istenem ez a pasi erre született. Az élvezet leírhatatlan volt. Teljesen lezsibbasztotta agyamat. Csak lebegtem és nem volt külvilág.
Majd Rob kipirosodott ajkai enyémekre találtak, és izgató csókkal ajándékoztak meg, saját ízemmel fűszerezve.
-Majd felrobbanok, hogy nem engedhetlek magamba.
-Hidd el, tudom mit érzel... -suttogta elszontyolodva. -De az is fantasztikus volt. Szeretlek.
-Én is. De most már húzzunk zuhanyozni, mert haza akarom hozni a lányunkat! -amennyire lábam közti megmaradt bizsergés engedte, felpattantam, majd a zuhanyozóba vágódtam. Rob is velem tartott, de most nem a szexért, csak, hogy gyorsabban meglegyünk.
Felöltöztünk, és százzal lőttünk ki az útra.
-Azért haza felé majd kicsit lassabban bébi. -vihogott Rob az anyósülésen.
-Kuss! Koncentrálok! -jelentettem ki, majd tekintetem mereven az útra szegeztem.
Egy csodás farolással sikerült kulturáltan beparkolnom a kórház elé. Kivágódtam a kocsiból, és szinte futottam befelé.
Fel a negyedikre, és már látom is a kicsi tüneményt békésen szunyókálva.
-Elhoztuk a babahordozót? -kérdeztem Robot, miközben csöppségünket, először is megetettem.
-Igen szivi, ott van az ágyon.
-A kocsi váz is megvan.
-Aha.
-Oké. -fújtam ki a levegőt, majd miután végeztem az etetéssel, felöltöztettem Mollie-t.
Olyan édes volt. Hihetetlen, hogy ez a csoda az én kislányom.
Bár kezdett kicsit nyűgös lenni, ezért gyorsan beletettem a bébihordozóba, aztán felkaptam, és már mentünk is a kijárat felé.
Még megköszöntem az orvosnak és a nővéreknek, hogy segítettek, aztán tényleg haza indultunk.
Alaposan bekötöttük a kicsit a hátsóülésen, majd Rob vezetett, én pedig mellette ültem.
Izgatottan vártam, hogy otthon lehessen végre. Amint megérkeztünk, a lányok rögtön körbeálltak. Mindenki megsimogatta és megpuszilgatta Mollie-t.
Ruthi pedig behajthatta az ígéretem, és megfoghatta egy kicsit a babát. Olyan aranyosak voltam együtt, bár Mollie még a kis Ruthi karjaiban is nagyon apró volt.
De akkor is tökéletes. Mint egy művészi alkotás.
Duzzadt is a mellünk Robbal a büszkeségtől. Ki más tudna még ilyen tökéletes kis porontyot összehozni? ^^
Aztán egyszer csak a kis hercegnő nemtetszését kezdte kinyilvánítani hangos sírásával. Felvettem az ölembe, s csak pár másodpercig ringattam, már meg is nyugodott.
Még mindig olyan hihetetlen érzés volt apró, puha testét magamhoz ölelni. És a kellemes babaillata... Imádom!
-Látszik, hogy tudja ki a mama. -mosolygott Sandy
-Igen, szinte azonnal elhallgatott. -helyeselt Farrah, majd Aubrey hozzátette: -Rendszerint az anyákkal a legnyugodtabbak. Például imádni fogja, ha a mellkasodon alhat. Olyan édesek mikor folyik rád a kis nyáluk... -merengett boldogan Aubrey.
Bizony, még azt sem bánnám, ha le kakálna. Semmit!
Annyira imádom... Bár találnék megfelelő szavakat, hogy elmondhassam, de sajna nincsenek...
Ezért inkább a tettek beszéljenek.

Ruthi Mollie-val =)

52. felvonás - Welcome Baby Girl!

Hát itt is lenne! Amiért ügyik voltatok =)

Remélem tetszik, az aláfestő zene pedig szinte kötelező!!!!!
És milyen pontos vagyok.... =D

A fájdalom iszonyatos volt, de annál amire számítottam, egy kicsivel jobb.
A szülőszobában csend honolt, csak a gépek zajait lehetett hallani. Rob az ágyam melletti széken ült, és erősen fogta kezemet.
Már több mint öt órája vajúdtam, és még mindig nem tágultam ki rendesen.
Aztán a fájdalom egyre erősödött, és már tényleg olyan volt, mint amitől annyira féltem.
-Nem bírom... -nyöszörögtem. Fejem az ágy peremére döntöttem ahol a kezem összefonódott Robéval.
-Tarts ki még egy kicsit. Kérlek... -suttogta Rob, majd megpuszilgatta kézfejem.
Csak ő tartotta bennem a lelket. A lányokat nem engedtem be, bőven elég ha öt ember bámulja az alfelem, miközben kitolok magamból egy babát.
Az orvos bejött és ellenőrizte mennyire vagyok kitágulva.
Hümmögött valamit, aztán behívott egy aneszteziológust.
-Azt hiszem beadhatjuk az epidurált. -úgy nézett rám mint aki megerősítésre vár. Annyira kiütött a fájdalom, hogy beszélni is alig tudtam.
-Csinálja, faszom... -nyögtem, majd lehunytam a szemem. Időközben a tolófájások is megérkeztek. Mintha ki akarna tódulni az összes belsőszervem. Szívás!
Felültettek, majd a szülész az aneszteziológus jelenlétében, beadta az epidurált.
Nagyon kis idő kellett csupán, s már éreztem is, hogy a fájdalom enyhül. Nem múlt el ugyan teljesen, de sokkal elviselhetőbb lett.
Felpolcolták a lábaim, aztán kezdődött a munka. Szerencsére nem kellett az oxitocin, és burokrepesztésre sem volt szükség. Magától indult be a dolog.
-Oké Kristen. Most számoljon el háromig, aztán nyomjon, rendben? Egy...Kettő... És most, nyomjon.
-Nyomom bassza meg! -majd később tuti bocsánatot kell kérnem a sok káromkodásért.
Olyan erősen nyomtam amennyire csak bírtam. Robnak is az alsó területeket kellet bámulnia, hát persze!
-Nagyon jó volt Kristen. Most pihenjen pár másodpercet, aztán ha tud akkor nyomjon. -magyarázott az orvos, de én csak a tolófájásokra figyeltem.
És jöttek is. Azonnal nyomni kezdtem.
-Istenem! Kicsim, mindjárt kint van... -mondta boldogan szerelmem.
-Valóban, még tartson ki egy kicsit Kristen. Nyomjunk még hármat, és kint a baba.
Még, hogy nyomjunk. Itt csak én nyomok köcsög!
Újabb fájás, és ezzel együtt újabb nyomás következett. Úgy éreztem szétszakadok alul.
Már tényleg ideje lenne kibújnod!
-Mindjárt... -hallottam Rob meghatott suttogását. A sírás lassan kezdett kitörni rajtam.
Na még egy kicsit. Nyomtam ahogy tudtam, minél előbb a karjaimban akartam őt tartani.
-És még egy kicsit! -biztatott az orvos, én pedig felbátorodva, minden maradék erőm összeszedtem, hogy egy végső nyomásba sűrítsem.
-Kint van. Szép kislány! Gratulálok! -hallottam meg dokim hangját.
-Gyönyörű Kristen... -Rob továbbra is csak suttogni bírt.
De még az ő suttogásának hangját is tisztán hallottam, azonban a kislányomét nem...
-Miért... miért nem sír?! -bepánikoltam. Miért nem sírt fel a kislányom. -Mi a baj?! Miért nem hallom?! -emeltem fel remegő hangom.
-Semmi baj kicsim. Nyugodj meg. -próbált Rob nyugtatni, de a kurva életbe is! Hogy kéne megnyugodnom?
-Semmi gond Kristen. A baba lélegzik és jól van. -ahogy ezt kimondta a nővér, már a kezembe is adták letisztogatott kislányom.
Olyan apó és túlságosan csendes volt. Viszont tökéletes, gyönyörű! Ennek ellenére hiába próbáltak nyugtatni, teljesen elvesztem.
Ahogy karjaimban tartottam aprócska, forró testét, éreztem, hogy belepusztulnék ha valami baja lenne.
-Most el kell vinnünk. A légzéshez még kell neki egy kis segítség, de higgye el Kisasszony, hogy egészséges. -én próbáltam elhinni, de amint icipici kisbabámat be tették az inkubátorba és kitolták, előtört belőlem a hangos zokogás.
Senkit sem akartam a közelemben tudni, amíg a kislányomról nem tudom, hogy tényleg tökéletesen egészséges.
A szívem összefacsarodott. Véreztem belül.
Mindenkit sikerült kiküldenem. Addig hisztiztem míg Rob is kiment végül.
Én pedig ott maradtam egyedül, és egész éjjel zokogva imádkoztam a kicsi lányomért.

---

Alig aludtam az éjjel. Talán két órát hajnalban. Korán felkeltem, de addig semmire sem voltam hajlandó, amíg nem láthattam a babámat.
-Jó reggelt! -jött be egy nővér. Nem válaszoltam. Nem volt kedvem jópofizni senkinek.
-Mikor láthatom a kislányom? -szegeztem neki a kérdést.
-Ó, máris betolom. A reggelit ide tettem. -leszarom a reggelidet! A kisbabámat akarom.
Ki ment, majd öt perccel később már tolta is befelé az inkubátort.
Rögtön felültem az ágyban, amit talán nem ilyen hirtelen kellett volna. Minden mozdulat fájdalmas volt, hol kicsit, hol nagyon.
-Szia kicsim... -kösözntem neki elcsukló hangon. És gyűlöltem, hogy a szemembe szökő könnyek miatt, nem láthatom tisztán angyalarcát.
-Édes pici lányom... -remegő kezekkel nyúltam arcocskájához, hogy megsimogassam egy kicsit.
Nem bírtam abbahagyni a sírást. Olyan hihetetlen volt ez a kis tünemény.
-Hogy van? -kérdeztem az ajtóban álló nővért.
-Nagyon jól Kisasszony. Nagyon erős baba, éjjel még lélegeztetőn volt, de úgy tűnik elég erős ahhoz, hogy már arra se legyen szükség.
-Láza van?
-Nem. Nincs láza, rendben van a szíve is. Még bent tartjuk kb. egy hétig, megfigyelésre. De aztán valószínűleg hazavihetik.
-Értem. -feleltem már jóval boldogabban.
Annyira picike volt. Lassan hajoltam hozzá közelebb, hogy leheletnyi puszit adjak fejecskéjére.
Annyira tökéletes.
Valaki halkan kopogtatott. Felnéztem és Rob állt az ajtoban mosolyogva. Bátorítólag visszamosolyogtam, közben letörölgettem könnyeim. Igaz, teljesen hiába, hisz folyamatosan bugyogtak elő.
-Nézd. Gyönyörű ugye? -kérdeztem, majd felnéztem Rob csodálattal és áhítattal teli arcára.
-Kifogástalan! A leggyönyörűbb dolog amit valaha láttam...
-Igen... -helyeseltem. Majd Robhoz hajoltam egy gyengéd csókért.
-Jó reggelt! -állt meg mellettünk az orvos. -Nos minden rendben ugye? -kérdezte biztatóan mosolyogva.
-Eddig úgy tűnik. -válaszoltam boldogan.
-Na és, nevet választottak már. Meg kell írni az anyakönyvet.
-Igen. Van már nevünk. Mollie Sky... Pattinson. -néztem fel mosolyogva Robra, aki hálásan csókolt meg.
-Olyan büszke vagyok rátok. -suttogta, miközben apró lányunk kezecskéjét simogatta.
Lehet, hogy tegnap mindent eltúloztam egy kicsit, de ezt senki nem vetheti a szememre!
-Azt mondták a nővérek, hogy holnap után haza jöhetsz, de Mollie-nak még maradnia kell pár napot.
-Igen, tudom. Mindennap be kell jönnünk hozzá. -néztem Robra nagy szemekkel. Erre csak elmosolyodott.
-Természetesen. Én is így gondoltam.
-Annyira szeretlek! -öleltem meg szorosan.
-Nem jobban mint én TITEKET! -imádtam ezt a többesszámot. Most, hogy úgy tűnik Mollie is teljesen egészséges, valamivel nyugodtabban hajtottam álomra a fejem, hogy végre pihenjek is kicsit.
---
Mikor felébredtem a szoba tele volt rózsaszín és piros lufikkal, virágcsokrokkal, és édességekkel.
-Hé, jó reggelt! -szaladtak be a csajok. De ami meglepett, hogy Luke és a húga is ott volt. Sandy is bejött, és még James is. Ezen tényleg meglepődtem.
-Sziasztok. -mosolyogtam bágyadtan.
-Láttuk a kislányod Kristen. És gyönyörű. -újságolta vidáman Ruthi. Majd az arcomhoz hajolt, hogy puszit adjon rá.
-Valóban Kris. Nagyon büszke lehetsz a kiscsajra! -tette hozzá helyeslően Sandy.
-Mi is a neve? -kérdezte Farrah.
-Mollie. És Sky, mint égbolt. Hisz ő is ugyanolyan tündöklő és tiszta...
-Na várj csak amíg megkörnyékezik a fiúk... -röhögött Luke, de mikor csúnyán néztem rá, gyorsan abbahagyta.
Rob is belépett az ajtón, majd üdvözölve mindenkit, az ágyam mellé ült, és megfogta a kezem.
-Nem sokára behozzák őt, hogy megszoptathasd.
-Oh... -el is feledkeztem a szoptatásról. De már nagyon vártam.
Lassan mindenkitől el kellett búcsúzni, hisz azt csak nem akarják végig nézni ahogy szoptatok...
Rob természetesen maradhatott.
Be hozták majd bensőséges pillanatok közepette, először etethettem őt.
Csodálatos volt.
Rob is meghatódott ahogy nézte. Annyira tökéletesnek éreztem mindent. És majd meg őrültem, hogy nem vihetem haza Mollie-t is holnapután.
De türelmesnek kellett lennem. Az ő érdekében...

Egyebek =)

A születésnapja így: 2009(legyen ez mondjuk). Február, 23.
És elemeztettük a nevet (mert Snooki nagyon ráér XD)
A numerológia szerint a kicsi Mollie igazi művészlélek lesz, vonzó külsővel, kedvességgel, kifinomult ízléssel. Frankó! Nem én találom ki =)

51. felvonás - Previous!

Öööö... Most engedékeny vagyok... Ugye értitek? Ejnye!

Na mindegy!

Szóval, ez egy imádni való, teljesen nyugodt és kiegyensúlyozott véggel rendelkező felvonás xP

15 komi!! De most már tényleg!

~~~~~~~~~~2 hónappal később~~~~~~~~~~

Unalooooom!
Leginkább ezek jellemezték az elmúlt két hónapot.
Már nagyon kezdett elegem lenni, hogy  ennyire le vagyok kötve a terhesség miatt.
Éppen ezért, beiratkoztam terhes jógára, tornára... az összes ehhez hasonló marhaságra. Persze csak mértékkel.
Állítólag ha elég erős vagyok fizikailag, akkor könnyebben megy majd a szülés.
Ami nem lenne egy rossz dolog, mostanában ugyanis rohamos gyorsasággal nőtt a pocakom.
A nyolcadik hónap... Még most is alig fogom fel, hogy anya leszek.
De addig is rendeznem kellett a tanulással kapcsolatos dolgokat.
Választhattam, hogy halasztok közel két évet, vagy online teszem le az óráimat.
Az online tanulás mellett döntöttem, mert eszemben sem volt két évvel tovább húzni a tanulást.
A konyhából finom illatok szálltak felfelé, ezért lementem, hogy ebédeljek.
-Hm, gazpacho? -kérdeztem nyálcsorgatva, miközben a kényelmes kis lasztimra helyezkedtem.
-Bizony. És citromos báránysült. -sorolta a kínálatot, közben elővette a tányérokat.
Segítettem megteríteni, majd a többiekkel együtt csendben megebédeltünk.
Ja, vagyis inkább próbáltunk csendben megebédelni, de Ashley-nek és Farrah-nak be nem állt a szája. Ahhoz képest ahogy nővérkém először fogadta Ash-t, most teljesen össze vannak nőve.
Kezdek féltékeny lenni...
-Imádom a levest. A legjobb paradicsomleves a világon! Meg kell tanítanod főzni. -tűnődtem, majd Aubrey-ra néztem.
-Meg lehet próbálni. Végülis sütni már tudsz. Akkor biztos nem reménytelen.
-Te, Kris. Rob hol van? Már két napja nem láttam. -tette fel a kényelmetlen kérdést Farrah.
-Meglátogatja az unokahúgát. -válaszoltam szűkszavúan.
-Á, értem. Te miért nem mentél?
-Hát, mert... Nagyon megviselne az út várandósan. -és amúgy is. Tettem hozzá magamban. Eszemben sem volt a kicsi babámmal a pocakomban betenni oda a lábam.
Persze nem Sophia miatt. Őt nagyon szívesen meglátogattam volna. De mostanság amúgy is betegesen tartok minden potenciális veszélyforrástól.
Rettegek, hogy baja lesz a kislányunknak.
-Holnap már itt lesz. -mondtam aztán, majd miután kinyaltam a leveses tányért, Aubrey volt olyan aranyos, hogy elém rakja a másodikat, hogy ne kelljen felállnom.
-Istenien főzöl. A te hibád lesz ha nem tudok lefogyni szülés után...
-Nem hinném. Nagyon karcsú kismama vagy, valószínűtlen, hogy elhíznál. -tette hozzá Ashley.
Reméltem, hogy igaza van, mert most is sikerült benyomnom egy negyed bárányt.
-Kösz az ebédet. Isteni volt! -feltápászkodtam az asztaltól, aztán ki mentem az udvarra, hogy sétáljak egy kicsit.
Muszáj ledolgozni azt a rengeteg kaját.
Séta közben hallgattam egy kis zenét, aztán kezdtem álmos lenni, úgyhogy vissza mentem a házba, és a szobámba érve, elszundítottam.
Kellemes álmaim voltak a kis családomról.
De fel kellett kelnem, mert nagyon fájt a hasam.
Nagy nyomást és görcsöket éreztem a hasam alján.
Nem kezdtem rögtön pánikolni, a doki szerint előfordulnak jóslófájások, de lehet, hogy korai...
Felültem, és kicsit masszírozni kezdtem a hasam ami egyébként kőkemény volt. A vége felé sokkal jobb lett. El mentem pisilni, aztán be kapcsoltam a tévét, és csipszet zabáltam.
A fotelben szenderedtem el újra.

----

Másnap reggel korábban felkeltem, hogy összepakolhassam az eddig vásárolt babaruhákat.
Hát azért az komolyan őrület, hogy egyesek mennyire eltudják felejteni, hogy babának vásárolnak.
Például, Ashley csupa csajos, flitteres cuccot vásárolt össze, a barátnője Mitchie pedig foci mezeket, és stoplis cipőket.
Eszméletlen! Az emberi hülyeség határtalan. Na jó, az igaz, hogy nagyon aranyosak, de most őszintén, melyik babának van szüksége stoplis cipőre?
Aztán ott volt még a pasik csomagja. Tele volt általuk "vagesznek" nevezett ruhákkal és játékokkal. Mondjuk szegecses kabátkákkal...
Aubrey meglepett egy hatalmas kosár különböző méretű babacipővel. Tudván, úgyis hamar kinövi.
Aranyosak voltak.
Bevittem őket a babaszobába, és elkezdtem összehajtani. Szívemet ismét átjárta a már ismerős melegség. Hihetetlennek tűnt, hogy lehetek még ennél is boldogabb.
Mikor végeztem a ruhácskák pakolásával, elmentem zuhanyozni.
Aztán irány a kórház. Március 28.-ára vagyok kiírva, mostanában sűrűbben járok.
De még egyelőre volt időm másra is, ezért olvasgattam.
De Rob kezdett egyre jobban hiányozni. A faszért nincs még itthon!
Le mentem a földszintre, de egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal. ezért mégis most indultam a kórházba.
Legalább útközben lesz időm betérni enni valamit^^
Be mentem a mekibe és ettem egy BigMc-et. Fantasztikus volt.
Be dobtam a hatalmas tatyómat a kocsiba, majd beültem magam is, de a biztonsági övet alig tudtam bekapcsolni.
Félóra munkát követően sikerült indulásra kész állapotba hoznom magam.
Gyorsan a kórháznál voltam, le parkoltam, és a szinte második otthonommá vált kórház felé lépkedtem. Vagyis próbáltam.
A bejelentkezésnél azonban közölték, hogy a rendelés elmarad, és, hogy állítólag küldtek levelet. Úgy tűnik csak én nem kaptam meg...
Nem gáz. Legalább nem otthon ültem.
Benyomtam a rádiót a kocsiban, és persze, hogy a Voice Whitin szólt. Újabb öt perc bőgés.
Hazaértem, aztán az ajtón belépve Farrah várt egy csomaggal, tele Ed Hardy-s babacuccokkal.
-Oké, most már tényleg elég. Nem lesz hely elpakolni.
-Tudom, de ezek annyira édesek voltak. -gügyögött barátném.
-Ja, édesek és rózsaszínűek.
-Jaj, ne húzd a szád Kristen! Lányod születik, rózsaszín cuccok kellenek neki.
-Ha te mondod...
Mivel életem szerelme csak este jön, ezért unaloműzésként kivasaltam Ruthi haját, ami annyira tetszett neki, hogy nem volt hajlandó hagyni, hogy vissza göndörödjön.
Tényleg aranyos volt így.
Este hét körül a lányokkal a nappaliban ülve meleg kakaót kortyolgattunk, és Nirvanat hallgattunk.
-Én felmegyek zuhanyozni. -mondtam majd felfelé indultam. Le zuhanyoztam, aztán megvacsoráztunk a többiekkel.
Kopogtak az ajtón. Aubrey nyitotta ki, de nem Rob volt, hanem Sandy.
-Nahát Sandy! Szia. -köszöntem.
Mindenkit megölelt, majd végül engem is, már amennyire tudott...
-Olyan hihetetlen, hogy mindjárt szülsz! -álmélkodott.
-Igen. Hidd el, hogy nekem is totálisan bizarr. Nagyon ritkán jössz...
-Dolgozom szívem. De amint kitoltad azt a kis valamit, le sem tudsz majd vakarni. -röhögött. Hát nem örültem, hogy "valaminek" nevezte a kislányomat, de azért még imádtam Sandy-t.
Megint kopogtattak, de ezúttal sem tudtam felállni.
Fájni kezdett a hasam.
-Sziasztok! -hallottam meg az ismerős hangot. Ha tudtam volna, azonnal felpattanok, hogy a nyakába ugorhassak, de a fájdalom a székhez kötött.
-Szia bébi. -nyomott csókot ajkaimra.
-Szia. -nyögtem összeszorított fogaim közt.
-Mi a baj Kristen? Fáj a hasad? Azonnal menjünk kórházba! -kezdett rögtön kapkodni jobbra-balra.
-Ne...
-DE! -felsegített, a lányok pedig szó nélkül ültek be a kocsiba. Sandy kocsijába, mert az övé elég nagy volt, hogy velem együtt is kényelmesen elférjünk.
Nem engedték Robot vezetni, mert tutira lekapcsoltak volna a zsaruk.
-Nem bírom. Mármint, muszáj sétálnom egy kicsit.
-Mindjárt sétálhatsz kicsim. -puszilta meg homlokom szerelmem. Befészkeltem magam karjaiba, és próbáltam mélyeket lélegezni, és nem megijedni.
Mivel Ash már útközben felhívta az orvosom, tolókocsival vártak a bejáratnál.
Nagyon reméltem, hogy nem az történik aminek csak négy héttel később kellene történnie...
Be toltak a vizsgálóba, a doktor megvizsgált, és megállapította, hogy bizony vajúdom.
Ne! Ez nem jó. Még négy hétnek el kellene telnie...
Azonnal betoltak egy szobába, és kezdetét vette szenvedésim legpokolibb éjszakája.

Mondtam, hogy gyorsan akarok túl lenni rajta =P Ne  utáljatok =)