38. felvonás - Asylum

Ez egy kicsivel rövidebb lett ugyan, de ezután a fejezet után vissza térünk a könnyedebb hangvételhez, és magunk mögött hagyjuk a depresszív stílust.

De remélem azért ez is tetszett... O.O

JA... és majdnem elfelejtettem... a KÉPEK!!!! =Đ

Ezek a képek mind valódi intézetekből származnak. Azért nem vettem olyan nagyon durvára a figurát =) (találtam képet leégett intézetről a szénné égett emberekkel együtt =( =S ) Ezeket az intézeteket már bezáratták. És nem is nagyon léteznek már manapság kimondottan elmegyógyintézetek, de így sokkal drámaibb volt =)

  És khm... 15 komiiiiiii XD

barátságos szögesdrót...

no comment...

ez egy koporsó o.O"

betegek fogkeféi... :S

halotti urnák

bonc terem

kád a hideg vizes kúrához (az eljárást betiltották)

szépségszalon. édes mi? :S

 

tiszteletteljes temető... :S

 

 

/K/

Reggel korán keltünk, és az egész időt néma készülődéssel töltöttük. Mindketten idegesek voltunk, nem volt kedvünk beszélgetni.
Mikor aztán elkészültünk Rob megfogta a kezem és kissé kétségbeesetten nézett a szemembe. Tudtam, vagyis inkább sejtettem mennyire nehéz lehet neki minden egyes ilyen látogatás.
A recepción hívtak nekünk egy taxit. Addig Rob megivott egy kávét, de nekem szükségem volt valami ütősebbre, ezért két nagy doboz energiaitallal indítottam.
A taxi megérkezett, mi beszálltunk, majd szerelmem bediktálta a címet.
Én is és Ő is másik ablakon bámultunk ki. Akkor sem szóltunk egyetlen szót sem. Eléggé mosott szar hangulatom volt, a nyugtalan éjszaka miatt, szóval nem is bántam a szótlanságát.
Aztán a taxi behajtott egy földútra, amit csak néhol szegélyezett pár fa, vagy bokor.
Az út döcögős volt, és elég elhanyagolt. Nyilván nem sok itt a ki-be járkálás...
Aztán pár perccel később hirtelen megszaporodtak a fák, és a gyomrom görcsbe rándult, ahogy sűrű árnyékot vetettek mindenre. Vészjóslóan takarva az így is alig pislákoló napot.
Hihetetlen, hogy egy ilyen környéken kéne egy beteg embernek meggyógyulnia... Én inkább még jobban bekattannék...

Aztán egy enyhe emelkedőn hajtottunk fel, majd pár pillanattal később megláttam egy hatalmas boltíves, kovácsoltvas kaput.
Futkározott a hátamon a hideg...
Le parkoltunk, kifizettük a taxist és a lelkére kötöttük, hogy várjon meg. Honoráljuk.
Aztán szorosan Robba kapaszkodva indultam meg vele befelé. A kapu nyitva volt. Egy hosszú murvás út vezetett a bejáratig. Az ajtón belépve jelentkeztünk a portán, megmondtuk melyik beteghez jöttünk. Egy nővér szegődött mellénk, hogy megmutassa merre találjuk Sophiát.
Ahogy egyre beljebb értünk, az áporodott szag is annál erősebb lett. Az ablakok picik voltak, rácsosak és többnyire zártak. Semmi levegő nem volt, kezdtem rosszul lenni.
Menet közben egy csomó másik beteget is látni lehetett. Mindenfelé csoszogó, üres tekintetű emberek voltak. Néhányan furcsán megbámultak. Mereven és ijesztően.
Arcuk valahogy mégis békésnek tűnt, valószínűleg tele voltak nyomva gyógyszerekkel...
Néha egy járókeret, vagy a szék lábának csikorgása hasított bele fájdalmasan az egyébként is hátborzongató csendbe.
A folyosók hol tágasabbak, hol pedig kifejezetten szűkek voltak. Fakó színű falak, néhol kis műanyag székek. Sőt, egy két szíjjakkal teleaggatott ágyba is belebotlottunk.
Rám tört a szorongás, és ha Rob nincs mellettem hanyatt homlok menekültem volna innen.
A plafon a semmibe nyúlóan magas volt. A vakolat már sok helyen potyogott, a padló pedig régies mintázatú, apró csempékből állt.
Kíváncsiságból bekukucskáltam néhány nyitott ajtón. Jó pár szoba üresen állt, viszont természetesen azok voltak többségben ahol betegek voltak. Ők csendbe burkolózva feküdtek, páran kibámultak az ablakon. Néhány ember teljesen... halottnak tűnt... Borzalmas volt.
Közeledtünk Sophia szobájához. Rob finoman egy apró puszit lehelt ajkaimra. Jólesett, ezen a helyen minden ilyesmi maga a megváltás.
Aztán megálltunk egy nyitott ajtónál. A szobában hat ágy volt. Négy üres volt, két három ember viszont volt a szobában.

Egyikük egy beteg volt, aki valamilyen képes könyvet bújt, másikuk egy gondozó volt aki épp egy apró termetű, vékony fekete hajú kislányt etetett, aki élettelenül nyeldeste a valószínűleg kényszer falatokat.
Ő volt Sophia. Bőre fájóan fakó fehér volt, nagy sötét szemeiből kihalt minden csillogás, kezei, lábai és feje is remegett egy kicsit.
Rob a fülemhez hajolt.
-Gyere. És nyugalom. -suttogta, én pedig vettem egy mély lélegzetet, és szerelmem kezét fogva lépkedtem utána.
Közelebb érve megláttam a sebhelyeket amikről már korábban is voltak elképzeléseim. De így élőben látni... Egy pillanatra összeszorult a torkom, mintha valaki a mellkasomra ült volna. Szemem fájt a visszatartott könnyektől. Ez a lány...
Olyan apró és törékeny volt. És azok a hegek... Az arcán is volt pár nyoma a vágásoknak.
De ahogy karjára és szabadon hagyott lábszárára pillantottam... te jó ég! Tisztán látszott, hogy a tompa vajkés amivel artáni akart magának, ronda kirojtosodott, még most is elevennek tűnő sebhelyeket hagyott rajta. Csak egy röpke pillanatra kúszott be a fejembe a kép amint teljes erővel nyiszálja a testét, próbálván ártani az életlen eszközzel.

Túl akartam lenni ezen a dolgon. Mindennél jobban vágytam már a friss levegőre. Az tuti, hogy horror filmet sem mostanában fogok nézni, pedig amúgy imádom.
Rob elengedte a kezem és lassan Sophia mellé lépett. Erre a lány kissé felemelte a fejét, Rob pedig kézfejével megsimogatta száraz arcát.
A reakcióján meglepődtem, mert mikor Rob leguggolt hozzá, Sophia halványan elmosolyodott. Örültem, hogy magánál volt mikor jöttünk, és annak is, hogy nem leszíjazva vagy kényszerzubbonyban kell őt látnom, először.

-Hogy érzed magad? -kérdezte Rob halkan a lánytól, mire számomra újabb meglepetést okozva, megszólalt.
-Egész jól. -aztán rám nézett. Kifürkészhetetlen volt a pillantása. Nagy fekete szemei vadul cikáztak arcomon.
Robert felállt és a kezemet megfogva kissé közelebb húzott a lányhoz.
-Sophia, Ő itt Kristen. A barátnőm. -Sophia a barátnő szónál kissé megrezzent.
-Örülök... -suttogta aztán. De úgy tűnt őszinte, mert mosolya is annak tűnt.
Hangja egyébként halk és kissé rekedtes volt. Gondolom itt bent nem sok lehetősége van beszélni.
-Az én nevem... -hirtelen megállt. Mi az? Nem tudja a saját nevét? Rob arca is elkomorult, az apró lány pedig mintha hirtelen kikapcsolt volna. Arca újra kifejezéstelen, tekintete pedig üres lett.
Ekkor lépett mellénk a nővér.

-Nagyon sajnálom. Úgy tűnik megint elvesztettük egy időre Sophiát. Gyakran előfordul, változó ideig tart, és nem tudjuk nála mi idézi elő. Egyik pillanatban még beszél hozzád, vagy legalábbis reagál arra amit te mondasz, a következőben pedig "eltűnik".  Ő azt hiszi még mindig Önnel beszél, csak ezt a beszélgetést az elméjébe zárkózva fojtatja le. Ő nem érzékeli, hogy ez nem a valóság.
-Ez borzasztó... -suttogtam magam elé, Rob pedig átölelt, nyilván kiült az arcomra mit érzek most.
-De nyugodtan oda mehet hozzá. Talán fogja meg a kezét, ritkán ugyan, de előfordul, hogy reagál rá valamit. -magyarázta a nővér, én pedig bizonytalanul szegeztem Robra pillantásom. Bátorítóan nézett vissza rám, én pedig próbáltam összeszedni magam. Végül is nem fog megenni...

Oda mentem, mellé hajoltam, majd óvatosan megfogtam a kezét. Jéghideg volt és annyira száraz...
Végig simítottam rajta hüvelykujjam, de úgy tűnt nem reagál. Ezért elakartam engedni, de ekkor elkezdte erősen szorítani kezemet. Apró, törékeny ujjai fájdalmasan fúródtak kézfejembe, az én agyamat pedig lassan ellepte a hisztéria. Ha Rob nem ugrik oda segíteni, biztos Isten, hogy sikítófrászt kaptam volna.
Hangosan kapkodtam a levegőt, kezdett kitörni rajtam a pánik. Úgy éreztem, ha nem jutok ki innen most rögtön, akár örökre is maradhatnék, mert be fogok kattanni.
-Menjünk... Rob... -kérleltem. Ő egyetértően bólogatott, de mielőtt elindultunk volna, még nyomott egy csókot Sophia arcára. Aztán kiléptünk az ajtón, én szinte rohantam a kijáratig.
Bevágódtam a taxiba, és csak arra tudtam koncentrálni, hogy végre kint vagyok!
Egész úton kussba voltunk, megint... Lassan kezdtem feldolgozni az imént látottakat. Le nyugodtam.
-Ne haragudj, hogy olyan hülyén viselkedtem. -néztem bocsánatkérően Robra, de ő csak mosolyogva rázta a fejét.

-Csak azt sajnálom, hogy nem tudtunk vele hosszabb ideig kommunikálni. -suttogta lehajtott fejjel.
Tekintetem egy pillanatra a kezemre tévedt, ahol kirajzolódtak Sophia ujjainak nyomai.
Végül is leszámítva, hogy a hely simán elment volna egy horror film színhelyéül, és a furcsa hangokat, szagokat és a sötétséget leszámítva... A lényeg az volt, hogy Sophia kellemes csalódás volt.... ahhoz képest.... Sokkal rosszabbra számítottam.

De most már nyugodtabb vagyok. Része lettem Rob életében egy fontos fejezetnek, és a végsőkig kitartok mellette. Nem tudom hányszor nyomja be magát mikor nem látom, mert biztos csinálja... De még nem egész három nap, és a tökénél fogva ráncigálom be az elvonóra.
Ki fújtam magam, próbáltam ellazulni, és a csodás jövőmre koncentrálni, amit az én félistenemmel akartam tölteni.
Ideje visszatérni a megszokott kerékvágásba. De ma akkor sem lesz szex...