50. felvonás

Nem igazán fűznék hozzá semmit.

Csak azt, hogy igyekszem minél előbb eljutni a szülésig, hamarabb mint gondolnátok...

Mindezt azért, hogy a lehető leggyorsabban térhessünk vissza a nyers perverzióhoz XD

xxx

15 komi!

Úgy döntöttünk este bulizni megyünk.
Lesz egy retro parti Ashley unokatesójánál.
Amolyan Elvises.
-Nem is tudom... -tanácstalanul álltam a korabeli fodros szoknya és lakkos cipő előtt.
-Próbáld fel Kristen. Szerintem jó lesz. Direkt XXL-eset hoztunk.
Azt hiszem hirtelen át szellemült arca egyértelműen tükrözte, hogy Ashley bizony meggondolatlan kijelentést tett.
-Jaj, nem úgy gondoltam, hogy kövér vagy...
-Hagyjad. Tudom, hogy kissé kigömbölyödtem, de nem fogok eret vágni miatta. -zártam le röviden a témát.
-Te baszki... Ez a szoknya akkor sem fog rám jönni. -néztem még mindig az apró ruhadarabot.
-Oké, három másodperced van, hogy felpróbáld! -állt meg Farrah az ajtóban, és az ismertetőjegyévé vált "kinyírlak" nézésével próbált szuggerálni.
-Ha beleszorulok, lekapom a szemöldököd gyantával mikor alszol, de csak az egyiket... -fújtam mint a macska. Hihetetlen mire rá nem vesznek.
Ledobtam a kényelmes melegítő nacimat, majd alulról elkezdtem felhúzni a szoknyát.
-Eddig jó.
-Farrah, nem kértem audio kommentárt. -néztem rá rondán.
Jó, oké. Ne haragudj kislányom ha szűk lesz a mami pocakjában... -kértem bocsánatot előre a kicsikémtől, majd kifújtam az összes levegőmet, és felhúztam a cipzárt.
-Nem hiszem el... -szétrepedt. Ezen már komolyan röhögnöm kellett.
-Nem fogom mi olyan vicces. Most szakítottál szét egy százhúsz dolcsis szoknyát.
-Mi a rákért fizetsz ennyit egy rongyért? A te bajod. - felmentem a szobámba, és egy teljesen egyszerű nacit vettem fel, ami csöpp kislányom sem nyomja össze.
A lányok nem értették mire ez a nagy kényelem mániám.
-Terhes vagyok a kurva életbe! -jelentettem ki, majd bevágódtam a Range Roverbe.
Aubrey vezetett, Ruthit amúgy is le kellett passzolnunk Farrah anyjához. Másra nem tudtuk bízni.
Útközben letekertem az ablakot, és élveztem a beáramló hűs levegőt.
A hasamat is gyakran simogattam. Még mindig szétvetett a boldogság ha a kicsi lányomra gondoltam.
Kevesebb mint három hónap és a karjaimban tarthatom.
A csupa kellemes érzés közé azonban félelem is vegyült. Hisz lássuk be, nagyon fiatal vagyok. Rob idősebb ugyan, de még ő is fiatal.
Azért is hanyagoljuk a közös lakást, mert tudom azt, hogy nem menne a dolog a lányok, és főleg Aubrey segítsége nélkül. Szükségem van rájuk, és ha mégis együtt akarnánk élni, Robnak kell hozzánk költöznie.
Bár ahogy mostanában észrevettem, nem sokáig fogja bírni, hogy ne hozza szóba a dolgot.
Ő már ott lesz a partin, ami a tengerparton lesz.
Szeretem a szabadtéri bulikat, mert nem lehet megfulladni.
Ashley segített kiszállni a kocsiból, aztán rögtön valami kényelmes ülőalkalmatosság után néztem.
De nem számítottam arra amivel szembe találtam magam.
-Nahát, Kristen!
-Adam. Szia. -próbáltam feltűnés nélkül elslisszolni onnan, de sarokba szorított. Mentálisan.
-Ne, Adam mennem kell. Most nem tudok beszélni.
-Kié a gyerek? -szegezte nekem a világ legnevetségesebb kérdését.
-Pff! Természetesen Roberté! -válaszoltam határozottan, egyenesen a szemébe. Felhúzott, hogy a képembe mászott.
-Honnan tudod, hogy nem az enyém?
-Nem a tiéd bassza meg! Sokkal előbb megfogant, mint ahogy mi lefeküdtünk.
Ott akartam hagyni, de elkezdett a karomba kapaszkodni, ekkor érkezett a felmentő sereg.
-Vedd le a kezed a barátnőmről! -szólította fel meglepően nyugodt hangon életem szerelme.
Kelletlenül elengedte a karom, én pedig Robhoz bújtam.
-Honnan tudod, hogy a gyerek amit hord a tiéd? Kiváncsi lennék hány kannal feküdt még össze melletted! -akárhogy is próbáltam nem tudtam nem sírvafakadni azon amit a fejemhez vágott.
Ő volt az első. Mindenben. Feltétel nélküli volt a bizalmam, most pedig...
-Te egyszerűen csak visszaakarod kapni azt ami már az enyém. Ezért mocskolódsz, de most jól figyelj! -Rob elengedte a derekam, én megpróbáltam utána kapni, mert tudtam, hogy most Adam elszabadította Rob legrosszabb énjét.
-Ajánlom neked, hogy messziről kerüld el Kristent, ne merj hozzá érni, beszélni hozzá, de még rá gondolni sem! Ha még egyszer ebben az életben meglátlak a közelében... megöllek. -mondta mindezt teljesen szenvtelen, hátborzongatóan nyugodt hangon.
Aztán kézen fogott, és sebesen indult velem a partra.
-Rob... -nem nézett rám mikor megszólítottam, úgyhogy jobbnak láttam nm erőltetni a dolgot.
A szalma ágyakhoz vezetett, amik puhán ki voltak párnázva.
-Ülj csak le. Hozok neked valami gyümölcslevet. -azzal eltűnt egy kis időre.
Amíg nem volt mellettem, próbáltam arra koncentrálni, hogy elnyomjam magamban a tényeket amiket Adam közölt velünk.
Mert sajnos tényleg voltam másokkal is mióta Robbal járok, de ő is ugyanígy. Persze a baba attól még kétségkívül az övé.
Mégis újra pityeregni kezdtem. Ezek a piti sértések valószínűleg leperegtek volna, de nem most...
Rob egyszer csak mellém ült és finom puszikkal ajándékozott meg.
-Tessék. Narancslé.
-Köszönöm. -lassan kortyolgatni kezdtem a közepes hőmérsékletű üdítőt. Rob tudta, hogy így szeretem. Annyira édes.
-Nem akarsz táncolni? -kérdezte mosolyogva naív szerelmem.
-Hahh, most ugye csak ugratsz? Tudod, hogy megmozdulni is alig tudok. Az az igazság, hogy szerintem el fogok aludni. De mindjárt.
-Ígérd meg nekem, hogy soha többé nem fogsz ilyen seggfejek miatt sírni! -nézett hirtelen, teljesen komolyan Rob a szemembe.
-Bár megtudnám ígérni. De nem megy... Sajnálom. De, azért ne öld meg. Nem akarom, hogy lecsukjanak. -mosolyogtam, majd szerelmes csókot váltottunk. Édes volt és gyengéd.
Az este hátralévő részében azon a tetves ágyon fetrengtem, és hallgattam a régi Elvis slágereket.
Merengtem, meg néha szundiztam is, ja és őrült csókcsatákat vívtam Robbal.
-Kristen. Gyere haza megyünk. -hunyorogva nyitottam ki a szemem, és egy alvó fiatalokkal teli partot láttam. A barátnőim és Rob az alkalmi ágyikóm felett tornyosultak, és úgy tűnt csak rám várnak.
-Rögtön... -feltápászkodtam, majd szokás szerint Robertbe kapaszkodva tudtam csak megőrizni az egyensúlyom.
-A kurva élet! Miért kell a terhességnek kilenc hónapnak lennie? Hárommal is kiegyeznék.
-Minél tovább vársz arra a babára, annál nagyobb öröm mikor előbújik. -világosított fel Brey. Alighanem hallgatnom kell rá, hisz ha valaki, akkor ő tudja miről beszél.
-Lehet benne valami... Te hány évesen is szültél?
-Tizenöt.
-Huhh. A szüleid mit szóltak? -tényleg nagyon érdekelt. Azért tizenöt évesen még te is bőven gyerek vagy.
-Hát először természetesen nem örültek. De az olaszoknál a család az első, ami mindenek felett áll. Ezért nem volt kérdés, hogy megtartom-e. Amúgy is tizenketten laktunk egy házban. Még jó, hogy nagy ház volt... -merengett el.
-És az apja?
-Fogalmam sincs hol van. Először a szüleimnek mondtam el, és mikor ott rendeződtek a dolgok, nem tartottam fontosnak, hogy közöljem vele is. Persze most már tudom, hogy hiba volt, hisz joga lett volna tudni. De akkor nem úgy gondoltam, hogy vele élném le az életem.
-Durva... -mekkora mázli már, hogy Rob velem van!
A csajokkal be szálltunk a kocsiba, Robtól pedig egyenlőre fájdalmas búcsút vettem.
Az tuti, hogy a mai napot végig alszom. Nem is értem, hogy tud Ashley még ezek után vezetni.
Én elaludtam volna...
Amint beestem a házba, fel is másztam a szobámba.
Semmivel nem voltam hajlandó bajlódni, csak ledobtam a ruhám, és már aludtam is.
De valamikor késő délután megébredtem, és le csoszogtam a konyhába.
Hmm... Mit is kéne nassolni...? -filóztam a hűtő előtt állva.
Nyers sárgarépa! Ez az! Főzve úgy is utálom...
Ki vettem tehát két répát a hűtőből, majd nassolni kezdtem felfelé menet a szobámba.
Aztán éreztem ahogy a pici lányom rugdosódni kezd.
Ahogy tele pofával beértem a szobámba, komolyan gondolkodni kezdtem a neveken.
Hááát... Gladis tutira nem lesz. Ahogy Kate sem! Kizárt! Aztán amit a legjobban utálok, az a Lily. Őszintén, ki adja ezt a nevet a szerencsétlen gyerekének? Egyrészt már minden második kislányt így hívnak, másodszor olyan jellemtelen. Nincs karaktere... Nekem nem kell.
Aztán mi van még... Hm... Gisele, Amanda, Lisa... Egyik seeeeem!
Áhhh... Ez nehezebb feladat lesz, mint kitolni a babát.
Hát, még van három hónapom gondolkodni, szóval egyelőre talán nem kezdek pánikolni e-miatt.
Remélem más miatt sem kell...